Bencsik Orsolya

Az állatok nyelve

Ha valaki megtudja a titkod, akkor megharagszanak rád és megölnek, ezt a Kígyókirály mondta neki, aki megtanította az állatok nyelvére. Sokáig nem tudott megszólalni, az anyja szerint azért, mert nem érdekelte a világ. Jól elvan magában, mondta ország-világnak. Amikor senki nem figyelt rá, a fog a diófa alatt elmélyülten hallgatta a madarak csiripelését. A kertben csak egyetlen fa volt, de annak terebélyes ágain jól megfértek egymás mellett a verebek, a fekete rigók, a cinegék, a zöldikék és a pintyek. Egész álló nap együtt tanyáztak. Ez volt a Madarak Köztársasága. Ő hívta így. A tyúkokkal nem foglalkozott, hiába hallatszódott át a kotkodácsolásuk a szomszéd betonkerítésén keresztül. Nem szerette a tyúkokat, mert a nagyapja azt mondta neki, tyúkesze van. Meg azt, hogy hosszú haj, rövid ész. Már gyerekként arra gondolt, soha nem vágatja le a haját, ami mindaddig, amíg fennáll a világ, megmarad olyan színűnek, mint a búzakalász, és olyan sűrűnek, mint a rengeteg. Tisztában volt azzal, hogy magát ültette a toronyba. Ekkor még nem érdekelte, hogy valaki fel fog-e mászni a haján. Hogy a férfi szemét kiszúrja-e a boszorkány. A Madarak Köztársaságából tudta, hogy a testekre mindig enyészet vár, de előtte feldarabolják vagy megcsonkítják őket.

A nővére, amikor az erdőben sétáltak, azt kérte, ne igyon az állatok nyomaiból. Arra már nem emlékezett, a nővére őt vagy önmagát nevezte-e Szép Cerceruskának. Nem a név számított, hanem az, hogy ki változott át őzgidává. Az őzike ott futkározott a tó körül, mert a gonosz asszony a nővérét (talán Szép Cerceruskát) a tóba dobta. Akkor veszítette el a nővérét először. Később a nővére azt mesélte, a gonosz asszony (egy boszorkány, egy mostoha, egy vámpír) őt is el akarta veszejteni. Látta, hogyan feni a kést, a nagyapja disznóölő kését, aminek a pengéje a sok használattól és élezéstől szinte már teljesen el is fogyott. Az apjuk dugta el a kést, de nemcsak ezt, ahogy ők hívták, a tatáét, hanem az összeset, ami a családi házban volt. A vámpírok ellen fokhagymát kell enni, ezt is a nővére mondta neki, meg azt, lehet, az is elég, ha a párnád alá fokhagymát dugsz. A fog nem dugott. Nem tudta, de nem is merte megkérdezni, hogy a nővére kire gondol. Hogy az anyja-e a gonosz asszony vagy a nagyanyja. Esetleg mindkettő. A Madarak Köztársaságában azonban egyik nap közhírré tették, hogy a király idősebbik lányát elrabolta a sárkány. Más köztársaságban démont mondtak volna. A fog ült a diófa alatt, terebélyes ágain alig láthatóan táncoltak a harsányzöld levelek, és azon gondolkodott, akkor ő most őzgida, a király kisebbik lánya vagy a szegénylegény, aki majd megmenti az elragadott lányt. A nővérét.

Nem sokszor találkozott kígyókkal, az állatkertben is kerülte a hüllőházat, inkább kint téblábolt, várta a többieket, akik mindig jó sokáig elidőztek. A többiek az anyja, az apja és a nővére voltak, a háború kitörése előtt az anyja nővére is eljött a családjával (négyen voltak, ott is két lánygyerek), majd később osztálytársak az évi két iskolai kirándulás alkalmával, aztán szerelmek, férfiak, végül a Komoly Párkapcsolat. A fog nem végzett ornitológiai megfigyeléseket, úgy vélte, neki nem a megfigyelés a feladata. A hosszúfarkú tojóról is csak jóval később szerzett tudomást, pedig az miatta repült a diófára egészen Zambiából vagy Kenyából. Esetleg Kongóból. De ez a barnás-homokszínű tojó nem csicsergett, és a többi madár mellett is örökre néma maradt. A fog sokáig azt hitte, közönséges házi veréb, csak egy kicsit hendikepes. Egy madárdémon elrabolta a nyelvét. Izzó vassal kitépte. Kitépte és kútba dobta. Kitépte és befalta. Kitépte és a nyelvgyűjteményébe, egy betörésbiztos üvegű vitrinbe helyezte. Nyelvmúzeumának egyik ékes darabja. Ez a tojócska tehát olyasféle, mint a fog nővére.

Csak felnőttként döbbent rá, hogy kislány korában, a száj már akkor is szűkös, ám még meglepően otthonos birodalmában egy ritkaság, egy súlyosan veszélyeztetett egyed, egy hosszúfarkú özvegypinty látogatta meg. Pár évvel a fogak forradalma előtt egy határon túli napfényes város árterében ülve a Csodálatos madárvilág egyik Facebook-bejegyzésében olvasta, hogy ennek a fajnak a hímei, miután násztáncukkal elcsábították a tojót, a magas fűben csak a fészek vázát építik fel, befejezni azt a megtermékenyített nősténynek kell. A fog ebből a bejegyzésből tudta meg azt is, hogy a hímnek bőven marad ideje arra, hogy további tojókat csábítson el. Így a költésben és a fiókák felnevelésében a tojó teljesen egyedül marad. A fog visszagondolt a diófára röpülő kicsi pintyre, akit nemcsak madártársai, de ő se tudott soha megszólaltatni. És aki, bár ezt is csak utólag tudta meg, hivatalosan nem is hagyhatta volna el természetes élőhelyét, mert már akkor, az 1990-es években is szerepelt azon a vörös listán, amire a Természetvédelmi Világszövetség helyezte fel. A fog sejtette, ha valaki megtudta volna, hogy egy ilyen tizenkét centis madár él a kertjükben, fel is jelentették volna őket. A nővére, akit elrabolt a sárkány (vagy a démon), a fognak egy időben azt is mondta, ha a gonosz asszony megint az életükre tör, kihívja a rendőrséget. A király legidősebb lányát nem érdekelték a madarak, csak a növények. Az amarilliszfélék családjába tartozó fokhagyma, ha igazán pontosak szeretnénk lenni. Így ő nem is vette észre, hogy egyik reggel a diófa ágáról egy énekétől megfosztott, élettelen madártest hullott a földre. A fog ott, a fa alatt temette el. Ez volt az első halottja.

A nővére párnája alatt időnként berohadt a fokhagyma. A büdös hagyma, ahogy a fog Maria Treben Egészség Isten patikájában című könyvében olvasta. Egymás között csak Mariatrebent mondtak, nézd meg a Mariatrebenben, vagy mit ír erről a Mariatreben, kérdezte mindig az anyja. A nagyapjának akkor jutott eszébe, hogy az apja eldugta a kését, amikor már az ágyban feküdt, és a lába is elkezdett üszkösödni a cukortól. A Madarak Köztársaságából szerzett tudás alapján ezt az üszkös lábat a fog szerint le kellett volna vágni. De nem lehetett, mert a nagyapja utána nem ébredt volna fel. A nővére nem akart a temető melletti kisházba menni. A tatához meg a mamához, ahogy az anyjuk és az apjuk mondta. Büdös volt a szobában. A rothadó hús szaga ez, csiripelték a fognak a verebek. Az anyja szerint a verebek a legpofátlanabbak, csapatostul jönnek, és a földeken felzabálják a vetést vagy a termést. A nagyapja azt kiabálta, hogy az apja miatt fogják kirúgni a vágóhídról. A vágóhídról, ahol már évek óta nem járt, mert nyugdíjas volt. De az agya ezt elfelejtette. A fog nem félt a gonosz asszonytól (a vámpírtól, a mostohától, a boszorkánytól vagy a vasorrú bábától, akit a szlávok Baba Jagának hívnak). De mindig megijedt, amikor a nővére ott körözött a diófánál. Olyankor nem hallgathatta a madarak csicsergését. El kellett hagynia a Madarak Köztársaságát, ahova egy sárga hasú, koronát viselő kicsi kígyónak köszönhetően lett bejárása. Az anyja azt mondta, látja a fogon a távolságot. És mindenki más is tudja, hogy hiába kezdett el beszélni, hogy hiába használja a nyelvét, ez a beszéd is csak arra van, hogy növelje a távolságot.