Vladimir KECMANOVIĆ
(OROVEC Krisztina fordítása)

Az ágyú forró volt[1]
Részlet

Anyám hajnalban érkezett.

A folyosón aludtam.

A támfal mellett, mondta apám.

Aki akkor még apu volt.

Bármi is történjen, itt biztonságban van, mondta.

Igen, itt a legjobb, mondta anyám.

Aki akkor még anyu volt. Itt nincs egy ablak sem, mondta. Nem találhatja el.

És akkor sóhajtott egyet.

Mélyen.

És azt mondta:

talán nem lesz semmi baja.

És akkor még mélyebben sóhajtott.

És azt mondta:

hacsak nem az ajtón jönnek.

Ekkor apám összeráncolta a homlokát. És az egyik szemöldöke remegni kezdett.

Mint amikor betörtem az önkiszolgáló kirakatüvegét. Pedig megtiltotta, hogy a tömbház előtt labdázzak. Hiszen van egy rét az épületünktől száz méterre.

Apám felemelte a hangját. Miféle ajtó, mit hadoválsz?

Anyám elvörösödött. Kidagadt a homlokán az ütőér.

Mint amikor egyest kaptam, mert nem csináltam meg a házi feladatot. Pedig azt állítottam előtte, hogy nincs lecke aznapra.

Anyám felsikoltott. Mit hadoválok? Te mintha nem látnád, s nem hallanád, mi történik! Meddig tartod még a homokba dugva a fejed?

Ekkor apám is elvörösödött. A másik szemöldöke is remegni kezdett.

Mint amikor elmentem labdázni a rétre. Száz méterre az épületünktől. Most, mikor elkezdődött a háború.

Ne ordítozz, normális vagy? Apám ezt már halkan mondta.

De dühösen. Sziszegve.

Ekkor anyám kimeresztette a szemét.

Miért ne ordítozzak? Még hangosabban kiabált. Mert még a falaknak is füle van!?

Apám lehorgasztott fejjel állt, magába roskadva.

Mint amikor a pincében voltunk.

És Fuad szomszéd szidta a csetnikeket, akik az ő városát lövik.

Munevera szomszédasszony anyja pedig azt kiabálta:

Radovan, jobb lenne neked, ha most rögtön lepuffantanád magadat, máskülönben mi nyírunk ki téged!

Zdenko szomszéd pedig mutogatott maga mögé. Az ágyúzaj irányába.

És azt mondta, hogy ez

„barbárság”.

Ševala szomszédasszony pedig hozzáfűzte:

Miféle Radovan?! Ha csak Radovan lenne! De ezek mind ilyenek!

Így szegte le a fejét apám. És így roskadt magába.

Majd megszólalt. Csendesen. Suttogva. Most nem vicsorogva, hanem mintegy imádkozva mondta:

a gyerekednek van füle, asszony. Hallgass, az isten szerelmére.

Ekkor anyám horgasztotta le a fejét. És roskadt magába. És – tényleg elhallgatott.

Majd a folyosóról bement a szobába. Leült a kanapéra. A kezébe temette az arcát. És összegörnyedt.

Mintha továbbra is a pincében lennénk.

És mintha arra készülne, hogy a tenyerébe suttogja:

gyerünk haza, én ezt már nem bírom tovább.

Tidža szomszédasszony pedig fennhangon mondaná:

jaj, Ševala, hagyd már abba a bömbölést, nem bírlak tovább hallgatni.

És utána halkan szólna anyámhoz:

bírd ki még egy kicsit, mindjárt vége lesz a lövöldözésnek, és akkor megyünk hozzám, kávézni.

És amint elmennénk kávézni Tidža szomszédasszonyhoz,

azt mondaná:

azt hiszed, én szívesen üldögélek abban a bűzben és hallgatom a szakadatlan jajveszékelést? Ha nem lenne nekem Hasan és Kenan, soha be nem tenném a pincébe a lábam. De így meg, mit van mit tenni – lemész egy kicsit, ha nagyon lőnek, utána meg visszamész.

Anyám meg azt mondaná:

nem bírom, Tidža… Abban a penészben, abban a dohszagban… Nem bírom egy percig se tovább… Megyek a saját otthonomba, a saját ágyamba. És ha úgy van megírva, hogy meg kell halnom – hát legyen.

Tidža szomszédasszony pedig azt válaszolná:

térj már magadhoz, hát nem érted, amit mondok! Nem vagy egyedül! Gondolj erre a gyerekre!

Anyám meg: Memićéknek is van gyereke, mégse járnak le a pincébe.

Tidža erre, halkabban:

hagyd csak te a Memićéket. Ne kísértsd a sátánt. Akarod, hogy azzal vádoljanak, hogy a lakásodból jeleket küldesz a csetnikeknek? Látod, az emberek megőrültek.

Most, a lakásában – saját otthonában, saját kanapéján – anyám semmit sem suttogott a tenyerébe.

Hanem – zokogni kezdett.

Apám fölkapta a fejét.

Mintha rövid időre elszundított volna álltában.

Ahelyett, hogy a fotelben. Tévézés közben.

És én csatornát váltottam volna. És felébresztettem.

De a televízió nem volt bekapcsolva. És apám nem ült a fotelben. És én nem váltottam csatornát.

Így apám se kiabálta oda nekem: hát nem látod, hogy nézem a híradót!?

Csak fölemelte a fejét. Lassan odament anyámhoz. Leült mellé a kanapéra.

És megölelte.

Én a folyosón maradtam. És néztem őket. És – nem tudtam, mit tegyek.

Mint azon az éjszakán. A szobámban fekve. Aludnom kellett volna.

De nem aludtam.

Hallgattam a másik szobából átszűrődő hangokat. Apám és anyám ágyának nyikorgását. És anyám sóhajtozását.

És elképzeltem apámat, amint meghágja anyámat. Vagy anyámat, amint meghágja apámat.

Mint Adnan bátyjának pornófilmjeiben. Amiket akkor néztünk, amikor a szülei hétvégére Olaszországba utaztak. A bátyja pedig elment szórakozni.

És vártam, hogy a nyikorgás és a sóhajtozás abbamaradjon. Hogy anyám kimenjen a fürdőszobába. S visszafelé jövet óvatosan megnyissa a szobám ajtaját.

A párnába fúrtam a fejem. És mélyeket lélegeztem.

Anyám közelebb lépett, az ágyamhoz. És megsimogatta a hajamat.

Most nem feküdtem. És nem tudtam megjátszani, hogy alszom. És az ajtó sem volt csukva. Így nem bírtam nem látni, amit láttam. És megjátszani, hogy nem hallom, amit hallok.

Csak álltam ott a folyosón. Mint egy bolond.

És akkor, magam sem tudom, miért, odamentem a kanapéhoz. És leültem melléjük.

Ekkor apám megölelt. És erőltetetten mosolyogni kezdett.

És akkor anyám is megölelt.

Sírt és nevetett.

De nem erőltetetten. Eszelősen.