Az ünneprontók
Szövegváltozat Arany János balladájára

Akkoriba’ választottak még pünkösdi királyt. Abba’ az évbe’ én vótam az – mondta, majd bizonytalanul körbepillantott a kiskonyhában, mintha tekintetével egy tovalibbenő szellem útját követte volna.

Ismertem már ezt a nézést, a szemgolyók ilyetén furcsa útvonalát. Az ehhez hasonló csöndek rendre olyankor következtek, ha az adatközlőim valamit el akartak hallgatni előlem, de nem tudták, hogyan tegyék. Hiszen történeteik az idők folyamán olyan alaposan összeértek, akár az ízek: hogy képtelenség válogatni közöttük, meghatározott menetrendben követik egymást, amely menetrendet nem lehet összezavarni, megbolygatni.

Túl voltunk a tiszteletkörökön. Talán kétszer cseréltem kazettát a diktafonban, megtudtam tőle jó néhány vicces, és jóval több obszcén szólásmondást. No, szart a halott? – kérdezte nevetve, amikor furcsa kattogással-nyikorgással megállt a magnó, és ahogy észrevette a tanácstalanságom, már mondta is, én meg írtam az előbbi mondat jelentését: „olyankor mondják, ha a hosszadalmas, sok fáradsággal járó munka nem hozza meg a kívánt eredményt”.

Ám a pünkösdi királyról szóló mondata után idegessé vált. Ő is érezte, és én is tudtam, hogy csapdába ejtette magát. A témavezetőmtől hallott praktikákkal próbáltam oldani a feszültségét, és mondtam neki, mesélje el, hogyan válhatott valaki pünkösdi királlyá. Kapkodva beszélt, mindazon­által kerek volt, amit mondott, mintha a néprajzi lexikonból idézett volna. És amikor már megnyugodott abban a tudatban, hogy sikerült átvágnia, kértem, beszéljen arról az évről.

Abba’ az évbe’ – mormolta maga elé, a mozaikcsempét igézve –, abba’ az átkozott évbe’ Tërijányon járt az ördög. Ez jóvā azelőtt történt, hogy a falut elárverözték, maj’ lërombóták. Én vótam a pünkösdi király, vagy ahogy Pöstön mondanák, a legénybíró. Mindönt mögkaphattam, és mindön neköm járt, csak épp az Ida nem, akit nagyon kévántam, de akinek mégis a bátyám, a Matyi állíthatott májusfát. Messzire hirdette az a májusfa az én bánatomat, én mög csak azt az ëgyet kértem, hogy vinné el a tesvérömet az ördög. De hiába is kértem, az csak nem gyütt el, az Ida mög ëgyre jobban bolondút a Matyiba bele.

Elgyütt a május vége, el a pünkösd, elszállott a mi falunk fölött is a Szentlélök, de amit itt látott, az nem vót kedvire való. Mer’ csak halált látott az mindönfelé, a sátán keze nyomát. Röstellöm mosmá’ nagyon, hogy annyira akartam a bátyám halálát, de mit lehetne ilyenkó má’ tönni?

Úgy esött, hogy a tërijányi szokás szerint a pünkösd előtti szombaton vót a mulaccság, akkó táncótuk ki a májusfát, aztán vót ott övés, de leginkább ivás, hajnalig tartó dorbézolás, s mint mindég, akkó is a Barlog banda muzsikát – az öregapádék, tudod, no. De mán a zenekar is csak ēfáradt röggēre, a nép mög mind követelte még a nótát. S tán má’ abba is benne vót a sátán rafinériája, hogy sëhogy së akart ēfogyni a Lédererék söre, mi mög butútunk mind jobban el. Hiába kértük az öregapádékat, muzsikájjonak még, azok ëgyre csak mondták, hogy mönnek mosmá’, hogy még odaérjönek a szen’ misére.

Hanem ahogy ezök el, olyan gyorsan kerűt aztán másik zenész. Macahalma felű gyütt, messzirű látták má’ az embörök: a hátán piszkosfehér batyu, a hóna alatt hozta a kopott szőrdudát. Csodálkoztunk is, mer’ má’ régön nem láttunk olyan hangszert. A szarvai úgy meredöztek az égbe, mint a fenyögetés. Mondta is mingyá’ neki a tesvéröm, jáccál dudás, ha kedves az életöd. De az csak köllette magát, hogy hát pünkösd napján nem löhet, nem bocsássa azt mög az Isten. Jáccó, ha istent ösmersz, így erre a Mátyás, aztán ēkezdődött a tánc, bokáztak ëgyre a népek, mintha parancsóták vóna nekik. S ahogy gyorsút a taktus, előbb szeszt, majd vizet, végül vért verítéköztek a szöröncsétlenök, és bánták azt is, hogy világéletükbe’ táncóni akartak.

Előbb szép szóval kérték a jóembört, haggya mán abba a muzsikálást, de az csak nem tágított. Miközbe’ a dudáját fútta, ëgyre csak rám sandított, hogy kedvömre való-e, amit látok. Mondtam neki én is: hagyd mán rá, öreg! A szömibű olvashattam ki a választ, hogy a Lucifer sosë végez félmunkát. Táncótak, nem tudtak maguknak mögálljt parancsóni, s még akkó is rángott a kezük-lábuk, amikó má’ nem is vót bennök élet, amikó má’ nem is szólt a zene, és a dudás má’ hét határon is túlnan járt. Valami iszonyatos ördögi erő rángatta azokat a testöket, egyedű én mög az Ida álltunk, lábunk a fődbe gyökeredzött, úgy néztük a pusztulatot.

Akkoriba’ még tudatlanok vótunk, nem is igazán tudtuk vóna ēmondani, mi történt ott. Jóvā később, mikó mán bekőtüztünk Csókára, sőt, tán má’ nyugdíjas is vótam, no, akkó láttam ilyet a tévébe’. Úgy mondták, haláltánc. De mögëgyeztünk az Idával – mert az az átkozott pünkösd után az Ida az én feleségöm lött –, mög mindönkivel, aki tudott rulla a faluban, hogy sosë  sënkinek nem beszélünk ērű. Na, de két éve az Ida se él, s lassan én is mönnék má’ utánna. Úgy van az röndbe, ha valaki mégiscsak tuggya, miként esött az a dolog Tërijányon. Aztán odaát majd talán a Matyi bátyám mög az Ida is mögbocsát, ha mögbocsát.

Hanem neköd is indúni köllene, gyerök! Látom, elsápasztott ez a sok szomorú beszéd. De majd mögszokod të, hogy nem mind csupa jót hall az embör.

Nem emlékszem már arra, hogyan jutottam ki a kis vályogházból, hogyan hagytam magam mögött a rendezett udvart. Odakinn az utcán eszméltem fel, valahol a távolban nyitott ablaknál fölsírt egy csecsemő, csőrös kamion suhant el az orrom előtt, a ponyvát szabályos időszakonként meglódította a szél, vörös ördög járta rajta hullámzó táncát.