A fészeképítő
Celler Kiss Tamás verseiről

Az anyaméh fészek: körülölel, táplál, biztonságot ad. Az a hely, ahová valóban soha nem térhetünk vissza, hiába is vágyunk rá. Celler Kiss Tamás Anyaméh-versei[1] a felnőtté válás folyamatának hol keserű, hol melankolikus tapasztalatát örökítik meg: „az ember csak akkor lesz felnőtt, / ha már nem marad senki, aki / megvédhetné” (13). A forgatókönyvszerűen felépített kötet szerint a főszereplő – a kőművesként aposztrofált lírai alany – a külvilág elemeiből konstruálja újra a biztonságot nyújtó, hiányokat szimbolizáló belső teret. Celler Kiss Tamás kötetében az én újbóli napra jutása a tét – kikényszerített újraszületés ez, melynek során búvópatakként merészkedik elő az idő előtt magára maradt versbeszélő, amikor felkészültnek érzi magát az eddig megemészthetetlennek hitt létállapotokkal történő szembenézésre, azaz „rászánja magát a változtatásra, s legelőbb is a változásra / már az is valami, ha tudod, mit akarsz. / itt ez a domb. itt fogom felépíteni / a saját anyaméhemet. / a boldogtalanság nem más, mint / örökös visszavágyódás az anyaméhbe” (13).

A feszes kompozíció többszörös narratívát alkalmaz: az első ciklus [fogantatás] versei egy film felépítésének imitálásával (trailer, title theme, soundtrack, végül end), majd a cselekmény jelenetenkénti vázolásával engednek bepillantást a főhős karakterének alakulásába, története kibontakozásába. Az alaprajzból kiindulva az alapvető térképző egységek felvázolásával a további ciklusokban kirajzolódnak az anyaméh-ház belső terei, intim hangulatú enteriőrök összességeként megképződik az újraértelmezett anyaméh: [alaprajz], [nappali], [fürdőszoba], [konyha], [hálószoba], ebből a szempontból némileg kilóg a sorból a [féltéglák] és a [poggyász] című egység. Az egyes terekben funkcióik szerint elhelyezett tárgyak kerülnek a szövegek fókuszába. Az élet tényleges kezdetére utaló [fogantatás] ciklus egyaránt rámutat a kötet felépítését szervező mozgóképes narratíva, de az ezen belül alakuló elbeszélés kezdő pillanatára, a záró egység [kilencedik hónap] pedig szerkezetileg ugyan nyitány helyett a lezárás aktusának szerepét tölti be, mégis az én önmagába zártságának feladásáról, az általa létrehívott menedék elhagyásáról, a napra jutás megvalósulásáról tudósít: „odakinn rájöttem, / hogy odabenn végig a kulcs / kifaragásán járt az eszem” (91).

Pereg az Anyaméh című film, melynek soundtrackje paradox módon egy elnémított tévéről visszaköszönő zokogó anya látványa. Az I. jelenet, melyben a kőműves emberi gyengeségéről vall című szövegben – először jelenik meg építőmesterként a versbeszélő – felsejlik az utolsó versben kimondott önmeghatározás kettős természete – kiszolgáltatottságának bizonyossá válása, a „féltégla vagyok / egy alsó sorban” (10) érzete érleli meg benne a döntést, hogy a megélt hiányok hatására önmaga köré emeljen falakat: „most kell elvonulnom, érzem / bizsereg minden, ahol senki nem / szól hozzám, ott a házam” (17). Ahogyan a kamera lépésről lépésre közelít rá a csukott ajtóra, majd annak belső felét veszi, úgy válik egyre súlyosabb lelki teherré a fiziológiai változásokon keresztülment, felnőtt test, amelynek tulajdonosa kénytelen szembenézni magára hagyatottságával: „most itt állok a tükör előtt / nevetségesen, mert a kinőtt / pulóverembe akarok belebújni /
újra” (19), „szűk lett rajtam a mozgolódás, / könyökömet beütöttem a csillagokba / lejönni mégsem merek” (21). Isten, sors, anya, szerető által elhagyatottan él jelenében a versbeszéd alanya, az aktuális enteriőrben megpillantva egy-egy tárgyat, elindul általuk a fontos pillanatokra emlékezés asszociatív mechanizmusa, melyet időnként a vád, máskor a beletörődő szomorúság hangneme ural. Villanásnyi ideig mesél egy küszöb, egy naptár, egy borotva vagy éppen egy műanyag tál láttán: mindegyik objektum egy képkocka, amely flashbackszerű, versbe szedett élményanyag elmondására készteti, s miközben rekonstruálódik a kétségtelenül rövid élettörténet, úgy hatol a tekintet a lélek és a ház belső terei felé. Néha talán túl nagy tömböket, súlyokat vesz a vállára, máskor viszont helyüket vesztett féltéglákat pakol, de folyamatosan küzd önmaga elfogadásának saját maga által teremtett kényszerével: „adjatok egy másik / húsdarabot, én majd / elhiszem róla, hogy az a szívem, / meg is tanulnám szeretni” (83).

A [poggyász] ciklus címeiben jórészt megismétlődnek az [alaprajz] versei, ám a távozás aktusát érzékeltetve az én-zárat feloldó kulccsal (és az egésszel) kiegészülve megváltozik a sorrend, a perspektíva immáron belülről a külvilág felé irányul: „a szívben minden indulásra készen. / hajtja a vére, becsomagolja holmiját” (81). A házat benépesítő tárgyfragmentumok után a [kilencedik hónap] egység IV. jelenet, melyben a kőműves felépítette az anyaméhet szövege visszautal a „saját kis menedékhely” (89) létrehozásának folyamatára. A ház anyagául a kőműves téglák helyett a fát választja – mégsem keveredik szerepválságba, hiszen egy helyütt így vall önmagáról: „lusta kőműves vagyok, / meg lusta ács” (22) –, mivel „az összes földi anyag / közül a fának van a legtisztább lelke” (89) alkalmas matéria arra, hogy az élet kialakulásához szükségszerűen tiszta anyaméh-imitáció alapját képezze. A kulcs kifaragását megelőző hosszas meditáció segíti a végső felismeréshez, hogy rájöjjön, a születés utáni biztonságot szimbolizáló anyaméh-biztonság megteremtése az egyes ember feladata: „(mert ezek vagyunk mi. / kőművesek és egyben házak is)” (91).