Főoldal Szerkesztőség Híd Kör Híd Könyvtár Szövegmutatványok Híd Galéria Archívum Elérhetőségünk
HÍD KÖR
Benedek Miklós
1984, Topolya
 

Találkozás

Neki

(a szabadkai vasútállomás restijében)

(az asztalokon kockás terítők, középen vázák virággal)

(egyedül ülök, egy csésze kávét kevergetek, a bal oldalamon csukott könyv)

 

– Szia!

– Szia!

– Nem ismersz fel?

– Kellene?

– Mondjuk úgy, illene...

– Miért is?

– Mert már kábé fél éve csetelünk.

– Ja, bocsi... De nem úgy beszéltük meg, hogy egy-egy Nietzsche-kötet lesz mindkettőnknél?

– Azt te komolyan mondtad? Én azt hittem, hogy csak poénkodsz.

– Nem szoktam. Ha valamit mondok, vagy... pláne ha leírom, akkor azt véresen komolyan gondolom.

– Látom, egy Nietzsche-kötetet is beszereztél.

– Persze. Én készültem. Igaz, hogy csak egy német nyelvű kiadást találtam, de a célnak, azt hiszem, megfelel.

– És mi volt a cél?

– Az, hogy segítségével megismerjük egymást.

– Nyugi, anélkül is megismertelek.

– Kábé én is megismertelek volna, de egy olyan nőre számítottam, akinek egy Nietzsche-kötet van a kezében. Talán éppen az Also spracht Zarathustra magyar kiadása, és rögtön össze tudtuk volna vetni a két változatot.

– Remélem, nem azért akartál velem találkozni, hogy fordításokat ellenőrizzünk.

– Nem, de elég jó program lett volna. Nem gondolod?

– Gyanús. Inkább rendelj nekem egy kávét.

(megtörténik)

(a kávét kihozzák)

(párbeszéd az időjárásról, a hidegről)

– És miért akartál velem találkozni?

– Őszinte leszek, mert általában az szoktam lenni...

– Haha.

– Szóval azért, hogy megírhassam ezt a találkozást.

– Meg akarod írni ezt a találkozást?

– Persze. Mindig megírom, ha nővel találkozom.

– És mit írsz le?

– Mindent. Miről beszéltünk, mit ittunk, mikor, hol... Egyszóval mindent.

– De csak az igazat?

– Természetesen. Nem lenne hiteles, ha csak kitalálnám. Nem mernék az olvasók szemébe nézni.

– Ja, hogy ezeket valaki el is olvassa?

– Különben meg sem írnám.

– És ezt is elolvassa majd valaki?

– Nagyon remélem.

– Miután úgy kábé másfél évvel ezelőtt megjelent néhány ilyen találkozásról szóló, hogy úgy mondjam, beszámoló[1], egy csomó e-mailt kaptam. Rengetegen írtak, és mindannyian a folytatást várták. Még jó, hogy rád találtam, legalább lesz miről írnom.

– És ha nem járulok hozzá a megjelenéshez?

– Miért ne járulnál hozzá? Halhatatlanná tennélek.

– Tényleg?

– Dehogy. Névtelen lenne, meg sem tudnád vétózni. Letagadnám, hogy rólad van szó. Az olvasók úgyis az én pártomat fognák.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy az olvasók mindig az íróval szimpatizálnak. Tiszta pszichológia, de ne menjünk bele.

– Egyébként hiszel abban, hogy az irodalom halhatatlanná tehet embereket?

– Fenéket! Ezt csak nőknek szoktam mondani. Ha hiszed, ha nem, még van olyan, aki beveszi.

– És ha az olvasó számára nincs semmi érdekes abban, ami ténylegesen megtörténik?

– Akkor hozzáírok valamit, hogy érdekes legyen.

– De akkor már nem lenne hiteltelen? Nem az igazat írnád.

– Az író dönti el, hogy mi az igazság. Ha azt írom, hogy nálad is volt egy Nietzsche-kötet, az lenne az igazság. Ellenőrizze le, aki akarja.

(belenyúl a táskájába, és előhúzza Nietzsche Imigyen szóla Zarathusztra című kötetét)

– Tessék. Csak hogy ne kelljen hazudnod.

– Köszi. Megkönnyíted a dolgom.

– Igyekszem.

(mosoly)

(ahogy át akarok nyúlni a könyvért, fellököm az asztal közepén álló vázát)

(az asztalterítőn nagy vizes folt keletkezik)

– Ügyes vagy!

– Ne aggódj...

– Ja, tényleg. Nem írod meg, és akkor meg sem történt.

– Látom, érted. Egyébként már leírtam, szóval megtörtént.

– Mikor? Mármint mikor írtad le?

– Amint megtörtént. Párhuzamosan írok az eseményekkel.

– Ez elég nehezen hihető.

– Pedig ez az igazság.

– És mi lenne, ha kitörölnéd?

– Semmi. Ez nem időutazás, nincs benne semmi fizika. Ha megváltoztatnám a múltat, annak nem lenne visszavonhatatlan következménye a jelenre nézve. Pláne nem a jövőre.

– Különben meg bármikor jóra fordíthatom a dolgokat.

– Hogyan?

– Leírnám, hogy szereted a terítőn szétfolyó víz művészetét, és ez örökre összekovácsolna minket.

– A terítőn szétfolyó víz művészete? Ezt még nem hallottam.

– Pedig nem nagy valami. Különben meg, azt hiszem, Nietzsche mondta valahol, de most nem fogjuk megkeresni.

– Pedig jó muri lenne.

– Nem hinném. Nietzsche sohasem jó muri. Hagyjuk.

– Hát jó. Megiszunk még egyet?

– Kávét? Kösz, nem. Inkább valami töményet kellene innom, hogy továbblépjünk.

– Tovább? Hova?

– Nem tudom, csak ki ezekből a közhelyekből.

– Szerintem itt semmi közhelyes nem volt.

– Dehogynem, itt minden közhelyes volt, csak próbáltam úgy megírni, mintha több volna bennünk.

– Nem baj, ha nem értek mindent?

– Dehogy. Sőt!

– Rendben. Akkor valami töményet. Vodkát?

– Duplán.

(Hirtelen megrezzen a tollam, eltört

versszakok rút romjai közt botorkál.

Alvilági zaj, sipitó suhancraj

csörtet az utcán[2])



[1] B. M. 2012. Találkozások (rövidtörténetek) = Híd, 6–7. 31–40.

[2] D. J.: Kettétört óda a szerelemhez

 
PARTNEREINK
Dombos Fest
Irodalmi szemle
KikötÅ?
Litera
Symposion
SzlávTextus
TiszatájOnline
TÁMOGATÓINK
A Híd megjelenését a Tartományi Művelődésügyi, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság, a Magyar Nemzeti Tanács, a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Kulturális Alap, a Szekeres László Alapítvány, Újvidék Város, valamint a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatja.
Híd © Minden jog fenntartva.