Zoran Ðerić
(OROVEC Krisztina)

A költő öngyilkossága

Ha nem költőnek születtél,

Legalább költőként halsz majd meg…

Nagylelkű adomány a választás lehetősége:

Hol, mikor és hogyan (világos, hogy ki,

s nem kérdezzük, miért?)

Hogy pontot tehess (szenvedése)idre,

  vagy ez már talán

Gyura (dziura, lengy., lyuk) a homlokon,

  a mellkasban.

‰takiy durak! Ez, persze, nem

  a mi kiáltásunk.

Az élet / życie bizony ajándék / podarunek,

Hát feladod? Tekintet nélkül az

Eszményekre, tartózkodási helyre / žiliçe

A tegnapiak soha nem lesznek maivá,

  és semmiképp sem holnapivá.

Hogyan? Talán valami híd alatt,

  a csatornában, a folyóban vagy a

Kikötőben, itt, ahová befutnak a hajók

a világ minden részéből,

HImbálóznak a sötét világból érkező

kőolajtól sötétlő tengeren.

Talán valahol a levegőben, magasan,

Az égben, a felhők felett, beléjük

MerülnI, eltűnnI, szertefoszlanI,

  kárt még véletlenül sem

Okozva másokban:

Utasokban, madarakban, hópelyhekben…

Revolvert a locsogó szájba, a hűtlen

Szívbe… Meg lehet-e halni pátosz nélkül,

Csak úgy – elakad a lélegzeted. Méreg!

Az utolsó betű cirill…

Tehát pravoszláv, szláv, aki megöli magát…

Fatalista! Önnön halálát idézi,

Bátran vagy gyáván, hidegvérrel – nem!

Remegve! Virágba borul a virágoskert… kinek,

Minek? Talán neki is? Bizony neki is, aki

Teker és elszív egy utolsó jointot,

Port szippant, mely oly nagyon hasonlít

A földi maradványokra…

Amszterdam, 2002. január