A boldog békeid?k
Vickó Árpád: Az illanékony m?faj, Híd-könyvtár, 2009. Újvidék

A Híd-könyvtár els? kötete interjúgy?jtemény a kilencvenes évekb?l, írókkal, esztétákkal, filozófusokkal, a Vajdaság szellemi életének négy kiemelked? figurájának kommentárjaival kísérve. A szövegek az újvidéki rádióban hangzottak el eredetileg, a kérdez? Vickó Árpád. A könyv a rendszerváltás utáni évek közéleti értelmiségi gondolkodásának talán legérdekesebb dokumentuma. A kisebbségi magyarság sajátos problémái, centrum- és perifériaértelmezésének kérdései folyamatosan megjelennek Vickó kérdéseiben, egyfajta kelet-közép-európaiság lehetséges intellektuális horizontja éppen úgy, mint a Balkán története a régiót fenyeget? veszélyek modelljeként és a térség országainak ?kisállami nyomorúsága?.

Mindez mutatja, hogy milyen mértékben járulhatna hozzá az anyaország önmegértéséhez, ha a kulturális áruforgalom nem akadozna ilyen mértékben, ha például ezt a könyvet már lehetne kapni a magyar könyvesboltokban, bekerült volna a kulturális köztudatba.

Mészöly Miklós interjújának talán legfontosabb része a figyelmeztetés, hogy a perifériatudat kompenzációs mechanizmusai az etnicizmus stabil forrásai lehetnek, egyúttal a saját kultúránkra leselked? legnagyobb veszélyek is. A kompenzáló tudat mindenáron, akár utólag is, gy?zni akar, holdkóros mítoszokkal vígasztalja magát saját végtelen kicsiségének tudatáért, ahelyett, hogy felismerné értékeit sajátjaként. Közös kelet-közép-európai gazdagságunk sajátos vonásai felismertethetik velünk, hogy különbségeinkben is milyen mélyen összetartozó ?sziámi testvérek? vagyunk, Németh László úgy mondaná, tejtestvérek.

Petri György szépírói életm?véhez már közelebb megy a kérdez?. Petri arról beszél, hogy milyen viszonyban van egymással politika és versírás. A kérdés eredete alighanem a szabadság akkor aktuális elgondolásában rejlik. A szabadságot lényegében mentességként, hiányként ért? beszéd a rendszerváltást követ?en úgy akarta elgondolni a költészetet is, mint ami egy saját autonómiájától idegen küls? behatás állandó kényszerét?l szabadult meg végleg, a politikát lényegében azonosította ezzel az egykori kényszerrel, a politikai költészetet pedig az ellenbeszéd méltóságával. A politika tehát maga vált elavulttá a történelem képzelt vége után, mert valamilyen mértékben a magyar értelmiség széles rétegei egyetértettek Fukuyama frappáns és páratlanul felületes tézisével, ahogy ez a könyvb?l is kiderül. Lényegében a történelmi szituációból következ?, tévesnek bizonyuló el?feltevések termékének bizonyult a m?vészet autonómiájának ez a felfogása. Petri ezzel szemben nem küls? hatásoktól való mentességnek, hanem autonómiát megalapozó diszpozíciónak tekintette a szabadságot: ?Nekem a politika tényleg szenvedélyem, [?] általános emberi szinten [?]: szeretek szabad lenni?. Éppen ezért meglep?, hogy ? is politika nélküli térnek látja a 90-es éveket, olyannak, ahol nem merülhetnek fel politikai kérdések, ha politikán közös ügyeink közös megbeszélését értjük, azoknak az intézményeknek a m?ködtetését, melyeknek használatával a nép önnön uralmát gyakorolja. ?Mindamellett van valami, amit én a demokrácia unalmának nevezek, hogy úgy megy a verkli [?]; belenézek egy parlamenti vitába, [?] folyik egy heves vita arról, hogy Horn hozzá nem értésb?l vagy szándékos elszólásból vagyonnövekmény-adó helyett vagyonadóról beszélt, hát erre azt mondom, hogy sag schon. [?] Jó, majd ezt a képvisel?társak úgyis opponálják és a szakért?k is elmagyarázzák neki, hogy hülyeségeket beszélt?. A demokrácia a szakkérdések birodalma tehát, olyan hely, ahol a nép végre megszabadul a politika terhét?l, és amennyiben a technokraták megfelel?en kezelik a szakkérdéseket, akkor évmilliókig eljár tengelyén, megy a verkli. Ennek a rendkívüli politikai éleslátású embernek a vaksága becses dokumentum. Az, hogy ennyire nem értették még a legkiválóbbak, még az arra alkatilag leginkább predesztináltak sem szabadságunk természetét, megmagyarázhat valamit abból, hogy mivé lett. Mindez alighanem összefügg azzal, hogy lezárultak mindenfajta kritikai gondolkodás távlatai épp e széles értelemben vett nemzedék számára, jóval a rendszerváltás el?tt.

Lukács közvetett vagy közvetlen tanítványai, mindazok, akik egykor marxisták voltak, a prágai tavasz eltiprásának hatására végleg leszámoltak a ?nagy elbeszélésekkel?; e kötet nyilatkozói közül igen sokan tartoznak ide. A liberális demokrácia, az intézményes szabadság terepe, a szakkérdések megvitathatósága a végs? perspektíva. Gyakran el?kerül az interjúkban Marx  híres Feuerbach-tézisének elvetése, a szöveg a szóban forgó életutak nagy fordulatának mintegy emlékezethelyévé válik. Persze, eközben lépten-nyomon történetfilozófiai reminiszcenciákba vagy még inkább törmelékekbe ütközünk, Petri például Gorbacsov kapcsán a ?történelem cselé?-r?l beszél, Gorbacsov megmenteni akarja a Szovjetuniót, azonban összedönti. Ki ne ismerne rá itt az ész cselére? Ezek a morzsák a narratív identitás krízisének nyomai, figyelmeztet az interjút kommentáló Faragó Kornélia is. Amikor Petri elszánja magát, hogy nyilvánosan kimondja, nem marxista, ?a beszédcselekvés alanya egy identitásból való radikális kilépéssel lemond [?] a hermeneutikai totalitásról?, amit eddigi világnézetének köszönhetett. Az elgondolás a liberális demokráciáról mint a történelem végér?l, kell-e mondani, ugyanennek a hagyománynak a nyelvén beszél. Losoncz Alpár jelzi Heller Ágnes interjújához f?zött pazar kommentárjában, hogy a filozófus ugyan ?már régóta nem az emancipatorikus bölcselet nyelvét használja?, mégis gondolkodásának szerkezetében ?érezhet? a múltat maga mögött hagyó haladásra utaló diskurzivitás?. Joggal jegyzi meg, hogy Heller interjúja egy nagyon fontos gondolkodás nagyon fontos dokumentuma, történeti forrás a korai kilencvenes évekb?l. Mindez valóban ?bizonyíték arra, hogy nem látunk át a történelem mozgásrendjén. Hogy az magában foglalja az elvárások, remények, csalódástapasztalatok keresztez?déseit, hogy a történelem az esményfonadékok ered?jeként kerül felszínre?.

Tamás Gáspár Miklós esetében talán a legtanulságosabb mindez: arról beszél, önmagát még konzervatív gondolkodóként írva le, hogy a filozófia mindig csak kritikai lehet, tehát antitradicionalista. A filozófia nem fogadhatja el, hogy ?tedd azt, amit a tradíció rád bízott, mert így jó, mert így leszel jó, így vagy h?séges az ?sök szelleméhez, így vagy h?séges a világ természetéhez, [?] a hit természetéhez, amely már irracionális ugrás, ? át a kétely szakadékán?. Ez a filozófiának nagyon is normatív, véletlenül sem leíró karakter? meghatározása világosan kizárja például e tevékenység köréb?l utalásaival a Félelem és reszketés íróját, és noha a tradicionalizmust fundamentalizmussá karikírozza, hogy egészen nem is lehet ráismerni, azért nem éppen konzervatív krédó. Megjegyzi, hogy a filozófia olyasvalami, aminek reflexiós potenciálja lehet?vé teszi, hogy az ember túllépjen általa saját alkatán, vonzalmain, el?feltevésein, és alighanem ez biztosítja e tevékenység pátoszát is. Épp ezért lehetséges, hogy ?, noha lázadó karakter, gondolkodóként konzervatív. Miközben a furcsa feszültség megmutatja, hogy elgondolásai egyfajta gondolkodói kedély kifejez?dései is. Aligha kérdés, hogy ugyennek a narratív identitáskrízisnek a nyomait fedezhetjük fel és illeszthetjük bele az élettörténet kés?bbi fejleményeibe. TGM filozófiai attit?djét?l legtávolabbra Vajda Mihály kerül, Vickó ütközeti is véleményüket, a két interjú nem véletlenül kerül egymás mellé.

Az, hogy Konrád György sokszor bölcs der?je nem ismer politikai eszközökkel nem rendezhet?, nem feloldható konfliktusokat, talán alkati kérdés. Ha mégsem sikerül az akceptálható igényeknek érvényre jutnia, akkor nyilván arról van szó, hogy akik megpróbálták, ?nem jó politikusok?. Noha ez alighanem tévedés, vonzalmunkat nem tagadhatjuk meg t?le.

Poszler György legfontosabb törekvése, hogy a humánértelmiségi státuszát  és feladatát eltávolítsa az ekkor korszer?nek tartott szakértelmiségi státusztól, és egy olyan humanista-emancipatorikus diskurzus aktorának tartsa meg, ami nem t?nt különösebben korszer?nek. Elhatárolja magát a ?váteszköltészet? néven ismert, nagy tradíciójú szerept?l. Ugyanakkor, keresve a társadalmi szerep fenntartásának lehet?ségeit, lényegében kénytelen visszamenekülni Illyés közelébe, mondván, hogy ?a szellemi kultúrának [?] megvan ez a ráterheltsége, hogy a történelem ezt a feladatot ráterheli, és azt hiszem, hogy mindaddig megvan, amíg a dolgok normális munkamegosztása meg nem valósul?. Ez az értelmiségi szerep Poszler szerint id?leges, egy átmeneti megkésettség indokolja, addig tart, amíg a történelmi normálállapot, a munkamegosztásé, be nem következik. Poszler, érezve igénye ?korszer?tlenségét?, mélyen visszavonul. Itt is megjelenik ? indirekt módon ? a történelem vége mint távlat, és itt is jól m?köd? technokráciaként. A humanista perspektívát véd? Poszlernek eszébe sem jut a munkamegosztást és a specializációt bírálni az egész emberség nevében, noha ez éppen kézre állna számára a védelmezett, általa oly jól ismert hagyományban Schillert?l ? akár ? Marxig, anélkül, hogy Marxot egészében kéne elfogadnunk. Természetesen e kiváló f?k élettörténeti krízise a kor gondolkodásának nyelvi krízise is, a koré, melyet immár ? veszélyes illúzióival ? távolodó közelmúltunkként nézhetünk.

Kis János is természetes jelenségként fogja fel a specializációt, és ? is úgy gondolja, hogy a már felsejl? problémák (hatalmas rétegek súlyos egzisztenciális bizonytalansága, regionális etnikai konfliktusok) átmeneti jelleg?ek. Meg is jegyzi, hogy Magyarország nemsokára ?visszatérhet a normális kerékvágásba?, tehát ? is feltételezi a történelem voltaképpeni irányát, amihez képest minden probléma átmeneti kisiklás.

Balassa Péter azon kevesek közt van ? és ezt kultúrkritikai affinitása mellett az is magyarázhatja, hogy a vele készült beszélgetés  nem a legkorábbiak közül való ?, akik súlyos, lényegi válságot észlelnek. Balassa bírálja a specializációt, és világosan szembeállítja vele a felvilágosodás bildung-koncepcióját. Az, hogy a 90-es évek inkább elbizonytalanították, mintsem felvillanyozták volna, kiderül udvarias válaszából a kérdésre, hogy milyennek látja a kortárs irodalmat. Jó állapotban van, szögezi le kétszer. Továbbá hozzáteszi, igazolandó kijelentését, hogy új nevek t?ntek fel, akik azel?tt még nem voltak jelen; ez a megállapítás megint nem olyasmi, ami Balassa szellemét igényelné. A felt?n? új nevek közül egy sem hangzik el. A választ így nyugodtan tekinthetjük diplomatikus hallgatásnak, különösen, hogy Balassa azzal zár, hogy nem lehet megmondani az irodalomnak, milyen legyen. Aki kicsit ismeri kritikai tevékenységének pedagógiai ambícióit, nem tudja nem észrevenni a védekez? önkritikát és a csömört. Magyar irodalom, sehr gut, új nevek, írnak, le a kalappal. Dehogy akarok én mondani bármit, ki is vagyok, hogy el?írjak. Mindennel nagyon meg vagyok elégedve.

Esterházy Péter már a Harmonia Caelestis megjelenése után áll Vickó mikrofonja elé, elb?völ?en, minden mondatát kiegyensúlyozva beszél írásról, fordításról és egy csipetnyit hazáról, Istenr?l. Bányai János szép kísér?írásának feltevése szerint a mondatok szerkezetébe belekomponálta titkát arról, milyen lehet?ségeket is rejt még magában az "édesapám" jelöl?. A Javított kiadás el?tt vagyunk. Így, hogy nem mondja ki, e tudás mintegy a nyelvben történ?, a mondatokban megmutatkozó igazsággá lesz, ahogy a Harmonia Caelestisben is az volt.  
Vickó  Kertész-interjújában kerül talán a legközelebb ahhoz, akit faggat, állandó kérdései alig jelennek meg, Kertészt viszont más interjúiban is többször idézi. Kertész a kisebbségi identitás radikális tapasztalatának írójaként meghatározóan fontos szerz?je a Vajdaságnak és Erdélynek, az anyaország irodalmának egyik legkitüntetettebb alakja, és ezt jó volna nem elfelejteni határon belül sem. Sok mindent megértünk err?l közeli szellemi rokona, Végel László kísér? esszéjét olvasva.
Az Esterházyval készült interjúban Hidegkuti Nándor neve véletlenül Hidegkuthyként szerepel. Ez, hogy a fikcionális jóvátétel (apa, anya) nagymestere üti nemessé a nagy focistát, szép. Jól rímel Esterházy hitére, hogy futball és irodalom édestestvérek. Ez a bájos mozzanat vigasztalhat bennünket ezt a végtelenül szomorú könyvet olvasva, míg nehéz lesz a szívünk, mint a Gaffiot-lexikon.

Vári György

(Forrás: Litera ? irodalmi portál. www.litera.hu)